Jusztus Józsefné: Holtvágányon- 4. rész

 - Ezt még meg kell, beszéljem a feleségemmel, holnap megmondom a választ a nagyságos úrnak! - azzal elköszönt és szinte vonszolta magát nagy keservében hazafelé.

Már nagyon várta a felesége, hogy mi lesz a további sorsuk? Nem szívesen ment innen el, megszerette a szomszédokat és már gyereket is vártak, szeretet itt a tanyán lakni. De amikor elmondta Laci, hogy mit mondott az úr, ő is jobbnak látta kitérni.

   Telt- múlt az idő, már napirendre tértek a dolog felett, az emberek, csak itt- ott suttogtak, hiszen jobb az ilyesmit észre sem venni. Másnap, kora reggel a kastély kertben serénykedett Laci, alig várta, hogy az úr felkeljen. – Jó reggelt adjon Isten a nagyságos úrnak, egészségére az éjjeli nyugalmat. Köszöntette Laci kalapját megemelve. – Jó reggelt Laci, te tán nem is aludtál? No, mondd csak mit döntöttél? – Megköszönöm a nagyságos úr jóindulatát és el is fogadom, csak az időt tessék megmondani, hogy mikor mehetek innen el, mert igen csak ég a lábam alatt a talaj. – Úgy gondolom, hogy a nyarat már töltsd itt, mert nem találnék hamarjában kertészt. Ősszel aztán átmehetsz, majd meglátjuk, mit fogsz csinálni, nekem ugyanis tervem van veled Laci! Te okos, tanulékony ember vagy, már régen tervezem, hogy veszek egy traktort és te meg tanulnál rajta dolgozni. Mit szólsz hozzá? Laci csakhogy kezet nem csókolt az úrnak, úgy megörült, madarat lehetett volna vele fogatni. Már is a traktor nyergében érezte magát. Öt osztályt járt, a tanulással nem lesz baj. Örültek feleségestől, de még nem szóltak róla senkinek, csak titokban tervezgették a jövőt.

   Egyik nap levelet kap Boris. Béla írta a katonaságtól. „Kedves Boriskám! Tudatlak és értesítelek, hogy aratási szabadságra haza megyek stb., stb. …”. Mintha a villám csapott volna le Boris mellett, szinte kővé vált az ijedelemtől. Máskor, hogy örült volna e pár sornak, most meg mintha a halálos ítélete volna odaírva! Hogy mi lesz ebből, azt csak az a jó Isten tudja, aki úgy összekuszálja az emberek sorsát. Fájdalmasan szorította remegő szívére a levelet… Nagyon félt a találkozástól, mert az intéző úr megtiltotta, hogy akár kivel szóba is álljon, teljesen kisajátította megának a lányt.

   De a félelemmel várt nap eljött. Béla a vasútállomástól gyalog ment haza, éjjel volt mire az anyját felkeltette. Nagyon várták már haza, örültek is, meg szorongással is voltak tele Boris miatt, de nem szóltak neki. Alig aludt pár órát, felkelt és mondja az anyjának: - Adjon nekem egy tiszta inget anyám, átmegyek Borisékhoz, megírtam néki, hogy jövök, biztos vár már! Az anyja háttal állt neki, hogy ne lássa az arcát, és úgy mondta: - Nem hiszem én azt, hogy vár, de legalábbis nem fog örülni az biztos. Nem írtuk meg neked, minek zavarjon, de bizony Boris már az intéző úré, még a közelébe sem mehet más férfi! Ezt jobb, ha tudod! Halálos csend lett, csak a léc ingott a fogóba. Béla szeme kimeredt, vérbe lábadt, mintha a villám csapott volna le mellette. Alig jött ki hang a torkán. Majd letörten így szólt: - Én mégis elmegyek, anyám, majd meglátom, mit mond Boris… Azzal felvette a tiszta ingét, és felkereste Borisékat. Csak az anyja volt otthon, a lányok már kimentek szőlőt kapálni, kötözni napszámba. Béla kiment utánuk a hegyre, de minél közelebb ért, annál hevesebben vert a szíve, úgy hogy már szinte úgy érezte, hogy fáj is. De az is lehet, hogy nem csak érezte!

   Odaért, hangosan köszönt a lányoknak és ment egyenest Borishoz. Az meg mintha a szőlőt kötözné fel sem egyenesedett. Nem azért mert nem akarta, alig várta, hogy meglássa, de nem mert a szemébe nézni. Béla oda nyújtotta a kezét, remegő mondta: - Szerbusz, Boris, hogy vagy? Megkaptad a levelem? – Meg. - szólt a rövid válasz. – Hát csak ennyi a mondani valód? Nem ezt ígérted mikor bevonultam, vagy már elfelejtetted? Én még mindig őrzöm azt a kis préselt nefelejcset, ami olyan szép kék, mint a szemed, amit álmomba is látok. – Az akkor volt, azóta sok minden történt, amiről jobb nem is beszélni. Azt hittem bele pusztulok, de nem is bírom én ezt a gyalázatot sokáig. Béla hallgatott, Boriska könnyes szemét törölgette, mikor csak meglátják a sorok közt járni, az intézőt lóháton.(folytatjuk)