Jusztus Józsefné: Holtvágányon - 5. rész

   Az is meglátta őket, de lefordult a domb alá nagyot csörgetve a korbácsával, hogy Boris észrevegye.

   Így aztán Béla szabadságát sem töltötte le, visszament. Este mikor hazamentek, elment az intézőúr Borisékhoz, és nyíltan, mint egy udvarló. Bemennek a belső házba, és kérdőre vonta Borist, hogy mit beszélgettek? Tudni akarom! No, mit akart a koszos cseléd kollegám! ! - Hát nekem már beszélnem sem lehet senkivel, nem evett meg! Erre csak fogja az intéző a korbácsot, csett- csatt, ütötte- vágta Borist ahol érte. Berohant az apja, de kapott az is csőstől. – Majd máskor meggondolod, kivel állj szóba, az anyád Úristenét! Kap majd a „vitéz úr” is, csak még egyszer meglássalak vele! – mondta és köszönés nélkül becsapta maga után a pitvarajtót. Boris sírt, úgy érezte most már betelt a pohár. Hiszen ő Bélát szereti, de így, ebben a helyzetben teljesen reménytelen a jövője. Már meg is korbácsolja, mint a hátaslovat! Ezt már nem lehet tovább bírni!

   Reggel napszámba menet oda kiáltott a húgának,- megyek mindjárt utánatok, otthon hagytam a fejkendőm, érte szaladok. Szaladt is, de nem hazafelé, hanem a Tiszának. A Laci felesége éppen oda néz, hogy ki szalad ott, kinek olyan nagyon sürgős valami, hát Borist ismeri meg. Kérdi kiabálva, hova szalad? De az oda sem ügyel, rohan, mint aki eszét vesztette! Lehet, hogy úgy is volt. Szaladt utána a Laci felesége, de a terhessége miatt nem érte utol, Boris rohant, hátra sem nézett. Szaladtak mind ketten, már csak egy jó hajításra voltak a Tiszához, mikor Boris lassított talán még egyszer átgondolta mit akar! Meg akart halni az biztos, itt hagyni ezt az átkozott, cudar életet! Mi lett ő a mások szemébe? Egy senki, egy cafka! Át mennek rajta, elfordulnak tőle, utálják. Észre sem vette nagy felfordultságában, mikor hátulról csak elkapta a Laci felesége. – Mit akarsz te őrült? Megéri ez neked, még több fájdalmat okozni a családnak! Vedd elő a jobbik eszed! – Hagyj engem, nem akarok élni, az este is megkorbácsolt, mert Bélával látott. És mutatja a kék csíkokat a hátán, combján. Sírt- és nézte a hullámzó Tiszát, tudta, hogy sok hasonló sorsnak lett már takarója. De addig kérlelte a Laci felesége, hogy nagy unszolásra elindultak a tanya fele. Ez sem sikerült, mondta keserűen.

   Otthon aztán azt mondta beteg, nem érzi jól magát, ma már nem megy a szőlőbe. Mikor másnap az intéző kifaggatta Borist, hogy mi baja, Boris sírva mondta: Előbb- utóbb úgy is elpusztítom magam! Mit ér az én életem? Mindenki kerül, mindenki lenéz. Pokol az életem, az intézőúr felesége is ott piszkol, átkoz, ahol tud! De hát igaza van, ő a felesége, de én mi vagyok? Semmi, vagy még annál is rosszabb! – Mondta, és csak a földet nézte. Nem kell hinni, hogy Boris kitörése lázongása meghatotta az intézőt, de most mégsem bántotta. Kicsit időzött még aztán haza ment. Na, lett otthon hadd el had. Elővette a feleségét és addig verte a korbáccsal, amíg meg nem ígérte, hogy békét hagy Borisnak. Egy hétig is hordta a kékjét a verésnek. Nem is szólt ő többet Borisnak sem, az urának sem, de egyszer csak hirtelen beteg lett, és pár nap múlva meghalt. Azt mondták tetanusz mérgezése volt, az vitte el. De az is lehet, hogy a tetanuszt csak hozzá tették, így máskép hangzott. Maradt három árva! Béla sem jött egyhamar a tanyára, beállt tovább szolgálónak a katonasághoz. Így könnyebben felejtett.

   Lassan Boris is megtört, már csak a lelke lázadozott csendbe. - Hiszen feleségül nem kellek az aljasnak, ki hallott volna olyat, hogy valamelyik úr a szeretőjét elvegye feleségül? Másnak meg már nem is kellenék, de nem is megyek én már férjhez. A velem korú cimboráinak már van gyerekük, kinek mennyi. Igaz, hogy szegények, sokat nélkülöznek, dolgoznak, keservesen élik a cselédasszonyok sorsát, de nem köpi magát szembe, ha a tükörbe néz. Bármelyükkel szívesen cserélt volna. Vagy nem? Már ő maga sem tudta, hogy volna jobb, de hogy így nem jó azt minden porcikájában érezte.

– Olyan az életem, mint egy vonat a holtvágányon, elől is sorompó, hátul is sorompó, nincs kiút!