Tavasz Barabásban, az 1950-es években...

Érdekes, hogy milyen élénken élnek bennem gyermekkorom tavaszai! Amikor már kiugrott a "barka" a házunk előtti Micz-patakban, a környékbeli gyerekekkel  az időnk nagy részét ott töltöttük.

Én főleg az Óvári fiúkkal: Sanyival és Ferivel töltöttem a napokat. Idejöttek gyakran  Kozák Karcsiék Bencével. Ők az unokatestvéreim voltak. Íjat, nyilat készítettünk, fűzfasípokat faragtunk. A Micz-patak az Én gyermekkoromban, igen bő vizű volt. Összefüggő vízrendszer, amely gyakran felhúzódott a Kelemen Pista bácsi és a Szanics Jancsiék kertjéig.

És egyszer csak megjött a meleg, igazi  cirógatós tavaszi napsütés!

Édesanyámék készültek a közelgő Húsvétra. Tapasztottak, meszeltek, csinosítgatták a kicsiny házakat, portákat.Minden Húsvétra kívül belül kimeszelt tiszta lakásokkal készülődött a falu, így a KISVÉG is.

Édesanyánk a házunkat is hófehérre meszelte, az alját pedig kék színre festette. Nekem az volt a feladatom, hogy a "kindruszba" mártott madzagot egyenesen tartsam a házunk valamelyik sarkánál. Édesanyám megfeszítette, megpattintotta, ott maradt az egyenes vonal helye. Addig befestette, és kőformára cirkalmazta.

A pokrócokat lehozta a patakhoz, átmosta, súlykolta, majd ott hagyta kiterítve, száradni.
A fű már szépen kizöldült, madarak csicseregtek,méhek döngicséltek, millió béka kuruttyolt...
Ma már, így képzelem el a NYUGALMAT... Ledobtuk a cipőnket, a vízben  tapizgáltunk boldogan, mellettünk a kis kacsák, libák serege, akik boldogan mártóztak a tavaszi vízben...

Szedtünk csalánt, édesanyám pucér kézzel markolta a gyenge, de igen csípős növényt. Apróra vágta, tengeri darával, kicsi vízzel összekeverte, ez volt a hazatérő kacsák vacsorája. Napközben eltartotta őket a patak ezer kincse moszatok, bogarak, amit csak találtak.

Csalánt szedtünk a malackáknak is. Családi hagyomány, hogy  még csak állni tudtam,nem voltam egyéves, Édesanyánk letett maga mellé a csalános szélébe, és Ő sietett hamar markolni a kezével a csalánt. Én nem sokáig maradtam nyugton, beleestem a csalánba, amely a bőrömet a lábamon hólyagosra csípte. Én ordítottam, ahogyan csak bírtam, vakartam a hólyagokat.Állítólag, a jobb bokám fölött ezt jelzi a labdarózsa alakú fehér folt.

Megindult az ÉLET a  kertekben, és a földeken is!

 Édesapám már korán megkezdte a hegyen a szőlő-nyitását. Ez azt jelentette, hogy az ősszel a tőkékre rakott földet le kellett szedi a tőkékről. Így védték a cudar, hideg telektől! Ilyenkor ez volt a nyitás.

Édesanyám korán kezdett veteményezni. Ilyenkor Én, nagyon serény voltam, mert Én is vetettem magamnak sárgarépát, petrezselymet, dugtam hagymát. Mire gyomlálni kellett volna, már nem volt olyan sürgős nekem  6-7 évesen....

Amikor már az asszonyoknak is menniük kellett a határba, Mi gyerekek egyedül maradtunk, vagy néhány idősebb emberre bíztak bennünket. Gyakorlatilag szabadon, boldogan nőttünk fel! Ha megéheztünk, volt kenyér! Dönthettünk, hogy lekváros vagy zsíros legyen az a kenyér! Én ezt a dilemmát feloldottam: az óriás nagy szelet házi karéj: fele lekváros, fele zsíros lett. Néha fellógtam a padlásra, s hozzátörtem néhány diót is.

 Így nőttünk fel: nyugalomban, békében. Nem éreztünk a világból semmit. Pedig később megtudtuk, hogy nagyon is sok minden történt. Nem volt baj, hogy Mi, nem tudtunk semmit. Így éreztük a Tavaszt, a természet éledését, vártuk a nyarat, és örültünk minden jónak

Péter Juli


Szép hajnalok, friss, fürge fények,
illatos orgonasövények
számomra mindig új csodák.
Bármerre járok, visszatérek,
bárhol vagyok, csak rátok nézek –
virágzó vadgesztenye fák.

Kisgyermekként itt tipegtem,
iskolába erre siettem.
ó régi játék, kert, sarok!
Míg sorsom űzött, messze jártam –
mindenhonnan csak visszavágytam,
itt érzem, hogy otthon vagyok. ...

...
Itt minden ember ismerősöm
Ki elment is – szívemben őrzöm
s, hogy honnan jöttem mind tanúm –
boldoggá tesz, ha ők szeretnek,
ha itt is ott is rám nevetnek –
Drága nekem az én falum.

G. Ferenczy Hanna: Az én falum/ részlet