Király-Bagi Judith: Emberi sors-ok Ukrajnából

Reggel lett. Ismét. Műszakkezdésre készülődtünk újra, ahogy szaporázzuk lépteinket a gépsorok között a kijelölt állomásunkra igyekszünk. Még valahol az álom és a valóság határán botorkáltunk sokan, amíg a gépek felmelegedésére vártunk. A hőfokot látva eltartott még egy darabig.

Menekülő nők Barabásnál 2022. március 6-án

A mellém beosztott kolleginák saját anyanyelvükön heves rajzos történetmesélésbe kezdtek. Az idősebb, teltebb hölgy – nevezzük Tanjanak – újra és újra rajzára bökött, végül dühösen káromkodott egy cifrát, és a munkaasztalra csapott. Arcán soha eddig nem látott sötét felhők suhantak át, majd helyükre állva készülődtek az aznapi munkájukra. Társa – legyen a neve Ivanna – bólogatva figyelte Tanja dühkitörését, majd csöndesen elkezdte előkészíteni az aznapi munkánkat.

A válluk fölött figyeltem a rajzot, s nagyon elszomorodtam a számomra ugyan nem ismert nyelven tartott beszámolón. Valahogy olyan érzés fogott el, hogy nagyon nagy tragédiát meséltek egymásnak.

• • - 2022-ben amikor az Oroszok letámadták Kelet-Ukrajnát, én lementem a keleti határra, és Barabás településen, menekültpontra utaztam, hogy a Harkovból, Odesszaból, Mariupolból, Kijevből és környékéről menekülő családokat segítettük a Caritas-on keresztül. Ott akkor csak a rémült arcokat láttuk, akiket biztonságosan indítottunk tovább pihenés után az ország belsejébe, és Nyugat-Európa felé. – próbáltam elmagyarázni kérdezősködésem okát a két korombeli ukrán hölgynek. Ott akkor nem tudtuk még, hogy mi lesz a sorsuk később, ha nem utaznak tovább. Nagyon kíváncsivá tett a helyzet, hogy együtt dolgozhatok olyan emberekkel, akiken segítettem én magam is. – Kimondhatatlanul sajnálom, hogy szükség volt a segítségünkre. – fűztem hozzá, lezárva a történetemet A két hölgy egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatták történetemet, majd köszönték a segítséget. – Megosztanátok elem a saját történeteteket?

Tanja és Ivanna összenéztek, majd az idősebb belekezdett, hogy saját helyzetét elmesélje.

• • - Mielőtt otthagytam a lakásomat, a szülővárosomat Kryvyi Rih-t – a mélymeleg szemeiben soha nem látott fájdalom jelent meg, – a szemem láttára bombázták le az oroszok a házamat. Elindultunk nyugatra, és Kárpátalján álltunk meg. Nem akartam én ide jönni, de nincs munka. Ajánlották ezt a lehetőséget nekem, és elindultunk ide. – ekkor mély sóhaj tört fel bensőjéből. – Egy 18 éves fiam van, a háta érzékeny lett a bombázás miatt, de életben van és ez a fontos. Sajnos a fiút nem engedték át a határon a kora miatt, így egy kedves kárpátaljai családnál vár rám. – Az idős hölgy itt elcsendesedett, visszaült helyére az asztalhoz és szótlanul pakolgatta a vékonyka rugóit.
  • - Én Harkovból jöttem, majdnem egyszerre Tanjaval. – s kicsi kerek arca rezzenéstelen, ahogy emlékeit próbálja szavakba önteni. – Mi a külvárosban laktunk. Nekem egy lányom és egy fiam van. Nem bírtuk a bombázásokat és a folyamatos bombariadókat tovább és elindultunk nyugatra mi is.
  • - A gyerekekkel mi történt? – jött kérdésem automatikusan. – Ők is itt vannak?
  • - Nem, nem jöttek. A fiam az ukrán hadseregben harcolt, de megsérült. – s láthatóan aggodalomfelhői suhantak át arcán. – A lányom vele maradt, én meg próbálom ezzel a keresetemmel segíteni őket, amíg a fiam felépül.
  • - A gyerekeknek mielőbbi gyógyulást kívánok, és a szörnyű helyzetük mielőbbi jobbra fordulását. – majd hozzá teszem még – Sok-sok erőt kívánok az átéltek feldolgozásához.

Nem egyszerű a helyzet: Ők nem beszéltek magyarul, én nem beszéltem ukránul, így az egyetlen közös, muszájból tanult nyel az orosz maradt. Ők ezen a nyelven megszólalni sem szerettek, én meg a rég elfeledett óráimról próbáltam leporolni a tudást. Kényszerűségből elviselték. Hát szót éertettünk.

A két hölgy csöndesen tette a dolgát, gondolataikba roskadva. Kezük szorgoskodott a nagy terhük ellenére, s tartották a tempót a géppel és velem. Órákig nem tudtunk megszólalni.

Időnként – amikor egy-egy percre lélegzetnyi szünetet tartottam, – észrevétlen csodáltam az idősebb hölgy munkabírását, és a velem egykorú vékonyabb hölgy rezzenetlen arcát szerelés közben. Néztem, ahogy a másik sorról egy-egy pici időre át-átsuhantak hozzájuk a többiek, és mindent feledő vidám csevegésben beszélték a nap eseményeit, olykor fel-felnevetve.

Egyszer csak a zsebére csapot az idősebb kolléganőm, hogy itt a telefonja. Óvatosan körbenézett a sorokon, majd az asztalunk alatt, a gépek közé kuporodott. A telefont előkapva a fotói között nagy igyekezettel keresgélésbe kezdett. Mi ketten két oldalról próbáltuk eltakarni, mert leállítani nem tudtuk. Láttam, hogy a környék nevezetességeit is megnézték, sőt le is fotózták már.

• • - Áh! Ez az! – lelkesedett Tetina, hirtelen, amikor ráakadt a keresett fotókra. Egy igazi ukrán, falusi portát mutatott, olyan formás kertes házat, falszerű kerítéssel. – Ez a házunk – és fel se nézett a fotóról, csak a következőre lépett. A következő képen ház-kerítés-fák, minden lebombázva. Csak csonkok meredtek a föld felszínétől félméter magasságig és romok halmai. – Ez lett belőle. Ez lett a házamból – mutatta 60 év minden vagyonát romokban. – 2022.10.02. 09:20-kor. Bumm, bumm, bumm… Rettenetes volt hallani is. Alig tudtunk kimenekülni. A szomszéd házakat is lebombázták, végig az utcát. – és egész felsőteste remegett, úgy mutatta, hogy mennyire félt akkor. – Soha nem fogom elfelejteni – zárta le végül.
  • - Végtelenül sajnálom – súgtam hallkan magyarul. Azt már ismertem, milyen az, amikor el kell hagyni a megszokott várost szinte egy bőrönddel. Azt a fájdalmat csak sejteni tudtam, milyen, amikor az életed összekuporgatott vagyonát teszik a földdel egyenlővé, földönfutóvá tesznek.

Munkaidőnk végén a darabszámot latolgatták, hogy eleget dolgoztunk-e a bónuszért, vagy lemaradtunk-e. A ciklusidő már nem is volt olyan fontos. Lezártam a gépet, státuszt állítottam, majd feléjük fordultam:

• • - Köszönöm a közös munkát – zártam le a műszakot oroszul, s öleltem át egyenként mind a kettőt. Először meglepődtek, ám később a folyamatos közös munkánk miatt lassan megszokták ezt a búcsúzást.

Távolodó hátukat nézve a gépsorok között, egy fura, talán büszke érzés kerített hatalmába, mint már annyiszor, mióta fura módon bekerülhettem ehhez a céghez: „Azt hiszem, jó helyen vagyok, még ha fárasztó is olykor!”

Király-Bagi Judith