Fény derült az árnyékszéken a káposztatolvajokra

Mindig jó társa volt a szegény embernek a káposzta. Még szép, hiszen annyiféleképpen variálhatta! Jó volt az levesnek, megfelelt második fogásnak, de deszertként is megállta a helyét. Savanyúságként meg egyenesen isteni volt, akár hamarkáposzta, akár sarvalt vagy éppen sóskáposzta készült belőle. 

Termesztettek hát a falusi emberek jócskán, télit, nyárit egyaránt, hogy legyen mindig. A melegebb periódusokban a nyári káposztát használták el, az őszi meg a téli maradt a hidegebb évszakokra. Október végén, november elején levágták, megpucolták a káposztafejeket, lyukat fúrtak a torzsájába, azt megtöltötték sóval, egy hatalmas csebret kibéleltek száraz kaporszárral, csomborttal, s erre ráhalmozták a káposztákat. Kiástak egy nagy halom tormát, ami mindenfelé termett a kertben, csak úgy, önállóan, s azokat is becsúsztatták a fejek közé. Vízzel telítették, mindegyre megforgatták a levet rajta, s mire eljött karácsony, már finom volt a káposztacika. Volt keletje, bármilyen formában. Főzték töltött káposztának, székely gulyásnak, kolozsvári káposztának, dinszteltnek oldalassal, de savanyúságként hódított leginkább.

A káposztalé pedig nemcsak ízletes és gyomornyugtató hatással bírt, igazi gyógyír volt minden betegségre. Persze, azt se feledjük el, hogy akkoriban nem tápozták, vegyszerezték a földeket, hanem ganéval dúsították, s tavasztól őszig kapálták. A gyomot pedig, ami nálunk burján névre hallgat, jóízűen megették a disznók, a tyúkok, meg egyéb majorság.

De nemcsak sózott káposztát tettek el télire az emberek, hanem nyerset is. Tövestől kihúzták a földből, egy verembe helyezték, felföldelték, s megvolt a tartósítás. Ha nagy fagyok voltak, akkor kissé nehezen tudták kiásni, de szerencsére minden háznál volt csákány, s előbb-utóbb kikotorták.

Károly is imádta a káposztát. Ültettek hát minden évben jó sokat a kertbe, de sosem eleget. Nem volt nagy kertjük, be kellett osztani. Fuszulykát, pityókát a kertföldbe tettek, de a káposztát ott megették a nyulak meg az őzek. Maradt az otthoni variáns, de mindig csak pár fő maradt meg elsózásra.

Három szomszéddal odébb laktak Péterék. Nekik bezzeg jókora kertjük volt, elfért benne akármennyi káposzta. De Péter egy napon mérgesen állapította meg, hogy erősen fogynak a káposzták. Méghozzá tövestől, mindenestől. 

– Hogy a sánkérak egyék meg! Hova tűnnek a káposztáim?

Eléggé vakargatta a fejebúbját, de hiába, legalább tizenöt fej káposztának nyoma sem volt. Másnap újfent hiányosságokat észlelt, de már nem nézhette tétlenül. Este beült a klozetre, pipára gyújtott, s várta a fejleményeket. Már el is bóbiskolt a nagy várakozásban, amikor hirtelen halk neszezés ütötte meg a fülét. Lassan kinyitotta az árnyékszék ajtaját, s meglátta kedves szomszédját, Károlyt.

– Károly! Te meg mi a csudát csinálsz itt?

– Jaj, szomszéd, ne is kérdezd! Éppeg zártam bé a kaput, amikor látom, hogy egy egész őzcsorda járkál a kertedben. Hamar futottam, s elkergettem őket. Most meg éppen összeszedem, amit meghagytak, nehogy azt is megegyék az éjjel.

– Jó szomszéd vagy, te Károly. Tudod mit, ha már ilyen jól megmentetted a káposztáimat, vidd csak haza, amit összegyűjtöttél. Holnap leszedem a többit, s elsózom. Hátha ma már nem jönnek ma többet azok az őzek.

Mihály a bajusza alatt somolyogva ment be a házba. Tudta ő, honnan fúj a szél. Másnap káposztaszüretet tartottak, következő évben bekerítették a kertet. Ezután biztonságban voltak a káposztafejek.

László-Fábián Júlia