A tehenek illata - gulácsi emlékeim

Vasárnap kerékpárral látogattuk meg a rokonokat Budapesten. A távolság a házunktól körülbelül 20 km. Hazafelé már szűrkületben indultunk és hamarosan a csillagok is feljöttek az égre. Ahogy róttuk az országúton a kilométereket, egyszercsak, tehén illat csapta meg az orrom. Beugrottak emlékeimből a képek azonnal.

Gulácson a forró nyáron Kati nénje nem tudta behajtani a jószágot, mert cikázott. Igen cikázott, a helyiek így mondták a futkározik szót. Ezért is írtam tehén illatot szag helyett, mert nekem ez illat. Nem finyáskodom ez nem büdös, hanem kellemes és emléket felidéző.

Máris könyebb lett  a biciklizés és nem is néztem már az utat, hiszen gondolataim egyre -másra Gulácson jártak újra. Aput láttam, ahogy a Termelő Szövetkezet elletőjében épp segít egy borjúnak világra jönni. Majd csordásként ebédet viszünk neki azon a szép, romlatlan és érintetlen mezőrengetegen, ahol a fűben haris kelti ki a tojásait, a csatornák mentén virágok nyílnak és gólyák repdesnek az égen eledelt keresve. Nem volt még akkor mobiltelefon, mert ha lett volna, most mindezt fényképekkel is alá tudnám támasztani. De az emlékképek itt vannak gondolataimban és még most is szépek.

Az idő elhomályosítja, de ilyenkor elevenné válik. A csorda vonul haza az utcákon és Emma néni dalolva, magyar nótát énekelve feji, ahogy Sanyi bácsi fütyürészve beköti őket az istállóba és szénát ad nekik. Azok az igazi nóták és régi népdalok. CD-n se hallani szebbet, ahogy azzal az ízes gulácsi nyelvjárással „danolják.”

Juliska néni a másik szomszéd is feji a tehenét. Odaül a tehene mellé egy kis sámlira és a rocskába folyik az a finom, zsíros tej, amit aztán egy kendővel leszűr és túró készül belőle.

Utolsó kép, mielőtt hazaérünk a biciklin, amikor egy üszőnk Kati vagy Zsuzsi, már nem tudom, beleesett a pincébe és nagy nehezen sikerült több férfinek kivenni onnan. Amikor ezek az események történtek velem még nem gondoltam, hogy mennyire jó is a falusi élet és mennyire szép emlékeim lesznek.

Ezt a tájat látta még Móricz Zsigmond is. Ezt a tájat már kevesen látják így. Akik ott élnek, azoknak ez szokványos, azok, akik elkerültek, mint én, nekünk egy hatalmas élménygazdag gyermekkor.

Kihal már a tehenészet, nincs TSZ, kicsi a csorda és azok, akik életem ezen korszakának részesei voltak, egy részük, már megpihent. Nem azért mert én lennék idős, hiszen a harmincas éveimben járok, hanem azért mert korán hívta el őket a Teremtő. Ha újra átélném ezeket a pillanatokat, akkor mindent lefotóznék, mindent lejegyzetelnék és soha nem panaszkodnék, hogy messze van a csorda, hogy apunak ennivalót vigyek, vagy miért megint nekem kell átmenni tejért a szomszédba.

Elmennek felettünk az évek, a ma születőknek sajnos már a számítógép, a telefon a barátjuk és nem ismerik azt a szép kort, amit mi idősebbek. Jó lenne még hallani, ahogy fütyürésznek a gulácsi bácsik és a nénik a dalokat dúdolják. Hallani a csordát, ahogy hazajön a legelőről és inni abból az igazi, hamisítatlan tejből. Hiába korosodunk és minden szagból illat lesz és minden emlék szebbé válik. Hogy ne homályosodjon el, az meg rajtunk múlik.

Eszünkbe jut egy-egy alkalomkor, bár ilyenkor meg a könnyeinktől lesznek homályosak, mert bizony elérzékenyül az ember, ahogy látja a szarvasmarhákat, a gémeskutat, a kisbódét,ahol a csordás pihen, míg az állatok delelnek. Őrízzétek a széllel táncoló réteket, a madaraktól hangos erdőket, a halkan folydogáló kanálisokat és azokat a felhőket, melyek nektek szállnak az égen!

Patak Gábor Gaba