30 éve március elsején nyitották meg a "kishatár átkelőket"

1989 március 1-én nyílt meg a forgalom számára a  Beregsurány - Luzsanka (Asztély), Tiszabecs - Vilok (Tiszaújlak), Barabás - Koszino (Mezőkaszony), és Lónya - Zvonkovoje (Harangláb) határátkelők.

A beregsurányi közös szolgálat 1989 nyarán.

Idősebb olvasóink még emlékeznek rá, de a fiatalok nem biztos, hogy tudják, 1989 előtt csak Záhonyon át lehetett (az akkor még) Szovjetunióba utazni. A határátkelést bonyodalmas procedúra előzte meg. A Záhonyon kívüli zöldhatár szovjet oldalán drótkerítés húzódott végig egészen Tiszabecsig, ami mögött őrtornyok voltak.

A 80-as évek utolsó éveinek enyhülése azonban a határokra is eljutott. A négy kishatárátkelő megnyílásával újraéledtek a kapcsolatok Kárpátaljával és az ottani magyarokkal, előtte szinte teljesen el volt szigetelve egymástól Bereg „kinti” és „benti” része.

Az átkelés Kishatár átlépési engedéllyel történt, az okmányirodák a határ mindkét oldalon fillérekért, nagyon gyorsan kiadták. A nyitáskor az átkelőhelyek 8.00-tól 16.00-ig voltak nyitva.

Gyorsan beindult a határon a kereskedelem is és persze a feketepiac is. Akkoriban innen sokan kijártak építőanyagokat vásárolni (drótért, hullámpaláért), mert azok ott jóval olcsóbb voltak, a túloldalról meg ide jártak élelmiszerekért, mert sok élelmiszerhez nem lehetett odakint hozzájutni.

Az addig nem számottevő csempészet is növekedett. A fő „behozatali árucikkek” az üzemanyag (természetesen), a réz, a tiszta szesz voltak (a cigaretta csak később). Érdekességként a gyengülő rubel is csempészárunak számított, mert feketén jóval olcsóbban lehetett hozzájutni szovjet rubelhez, mint legálisan.

A határszolgálat egy ideig közösen, a szomszédos ország területén először a szovjet, később a Szovjetunió szétesése után az ukrán hatóságokkal történt, majd a kilencvenes évek elején különváltak a piros vonal két oldalára.