Tegnap estére és ma reggelre akkora hó esett, hogy csak na. Mit is tehetne ilyenkor egy vadász ember? Lapátol, és pihentetés képen pedig kimegy a határba. Mi is így jártunk Liba Endre barátommal tegnap estére.
,,Régen a tolvajoknak levágták a kezét mondta édesanyám, de még az én időmben is nagyon megbüntették aki lopott...parazsat tettek a tenyerébe.."
Drága Édesapánk, néhai Simon Áron barabási lakos 1947. január 7 -én tért haza a szovjet hadifogságból. Amikor egy ismerős Édesanyánknak üzente, hogy Édesapánk útban van hazafelé, úgy döntött, hogy a kis hízót, akkor fogja levágni, ha 5. éve nem látott férje hazaér. Csak várt és várt, egyre türelmetlenebben, már sem a hízónak, sem neki és 6 éves nővéremnek nem volt mit enni..
Édesapánk balról az első!
Nagyon szép volt az a bicikli, ahogy ragyogó rubintos meggypirosra festve, -a fényes kormányán egy szépen szóló csengővel- állt a kirakatba.
A hó már harmadik napja szakadt, megállás nélkül. Cudarul süvített a pusztai buckák közt a zimankós szél, mély sóhajokkal kísérve hordta a kavargó, ólomszürke tűhegyes jégdarát.
Bogárfekete pulinak teremtette az Isten. Bár alig lett nagyobb egy termetes egérnél, mégis kitűnt a többi közül abban a szemrevaló, rackára hajazó göndör bundájában.
,,Szarom neki" mondta mindig apám ... Az apám írástudatlan analfabéta volt, amivel még dicsekedett is sokszor ha az iskoláról volt szó, mindig azt mondta, hogy ő kétszer járta az első osztályt oszt tovább nem is ment, de minek is ment vóna, van neki annyi gógyija mint aki tanúlt. Igaz, írni- olvasni nem tud, de a pásztorkodáshoz nem is kell nagy tudomány.
Vasutasnap tájékán még mindig hevesebben dobban meg a szívem. Emlékeimben csodálatos vasutasnapok foszlányai élnek. Minden örömével, néha hátrányával éltem én is a vasutasgyermekek mindennapi életét, édesapám jóvoltából, akit már 17 évesen elcsábított a sínek világa. Illetve a létszükséglet kényszere irányította oda…
Régen esett ez meg, még valamikor az ántivilágban, amikor egy setét kora tavaszi éccaka, csendes dondorászással ballagott hazafelé az Úristen a mennybéli férfipatikábul, s megállott egy minutára a bárányfelhő járón az esthajnal csillaglámpás alatt, egy elfeledett strófáért.
"Érettük élek, érettük halok,
mindenkor, mindig tanító vagyok."
