Olvasói történetek

A gyerekek a szobában szöszmörögtek: játszottak, néha viaskodtak, elcsöndesedtek….én csak ültem az ágy tetején, hátamat a falvédőhöz toltam, és stoppoltam a zoknit. Elrévedtem közben, észre sem vettem, hogy Poszi előttem áll.

A fotón Édesanyám karácsonyi angyalka dísze van, ami végig kísérte Anyukám életét, talán az egyetlen gyermekkori dolog volt neki, ami átvészelte a háborút. Minden karácsonyfánkon rajta van a halála óta is. Ez az angyalka nagyjából száz éves lehet.

Mint minden gyerek, kicsi korunkban Nemesborzován mi is nagyon vártuk a Mikulást és a Jézuskát. Azt nem nagyon fogtuk fel, hogy kit miért kell nagyon várni, de az biztos, hogy a Mikulás is és a Jézuska is hozott ajándékot.

1924 decemberében időzött első alkalommal Móricz Nyíregyházán. Kicsit maga is meglepődve írt erről az első találkozásról: „Furcsa, hogy most vagyok először gyermekkorom fővárosában, Nyíregyházán.”

Személyesen is találkoztam Ratkó Józseffel, amikor a 70-es évek legelején a fehérgyarmati Gimnáziumban író-olvasó találkozón vett részt. Akkor vásároltam meg és dedikáltattam is vele a „Fegyvertelenül” című kis kötetét. Azóta gyakran elővettem ezt a könyvet, hogy újra olvassam a verseit. 

A presbiteri jelentések átolvasása közben a templombelsőre találtam utalást: 1833 októberében, gr. Vay Ábrahám ^[1] készíttetett egy üvegablakos és záras széket magának és a családjának. Ezzel egy időben a templombelső elrendezését megváltoztatta a maga költségén.

Sokáig nálam is félreértés és tájékozatlanság volt Váci Mihály életműve körül. A félreértés magyarázata a Váciról még életében rajzolt hivatalos kép volt, amit sikerült az emberek nagytöbbségével, így velem is elhitetni. Aztán nemrég olvastam bele Váci Mihály: „Lobogó Jegenyék” című kötetébe, ami tartalmazta 1956-os ismeretlen naplóját is.

Általános, vagy középiskolás lehettem, amikor édesanyámmal Nyíregyházán jártunk. A Jósa András múzeum akkor még pártszékház volt, de az édesanyám által mesélt nyíregyházi történetre a mai napig emlékszem.

Ez év október végén kaptam egy újságcikket egyik szabolcsi barátomtól, egy kis érdekességet a hős "felszabadítókról", ami az 1985-ös Kelet Magyarországban jelent meg. Ez késztetett arra, hogy jobban utána nézzek a történetnek.

A református prédikátorok első összeírásából tudjuk, hogy 1725-ben Féli István volt Berkeszen a lelkész.^[1] Ő abban a középkori templomban teljesített szolgálatot, amely az észak-északkeletre található dombon helyezkedett el. A templomot feltételezhetően 1802-1804 között bontották le. A régi templom létezésére egy egyházlátogatási jegyzőkönyv utal 1802-ből:

Hat éve járom a helyszíneket bűnügyi, baleseti és bírósági tudósítóként. Láttam roncsokat az utak mentén és csendes összeomlásokat a tárgyalótermekben. Ami közös bennük: egyetlen ügy sem fekete vagy fehér. Az igazság mindig az árnyalatokban, az oda vezető rögös utakban és az összetört emberi sorsokban rejlik. De ezek a történetek súlyosak; rétegenként rakódnak ránk, és ha nem vigyázunk, lassan felemésztik a lelket. Hogy ez ne történjen meg, elkezdtem írni. Így adok teret a sorsoknak, és így szabadítom fel magam a látottak súlya alól.