Az én időmben még szabad volt, és nagyon vártuk a locsolkodókat. Megtiszteltetés volt ha a lányos házat minél több fiú látogatta meg, ha a lányokat asszonyokat minél többen locsolták meg.
©Kuklis István
Volt valaha, majdnem mind a mesében szokott lenni, Ó Becsén egy aprócska termetű lógós bajuszú bácsi. Néki volt egy óriás hordója, nagy csapra ütve az egyik végében.
Kegyetlen hideg tél volt. A természet téli ruhájába öltözött. Nagy pelyhekben hullott a hó, a puha lágy takaró. A szállingózó hópelyheknek szinte varázserejük volt. Eltompították a világ zaját és valamilyen oknál fogva békességgel töltötték el a szíveket. A millió és millió kis jégkristályok zúzmarává változva ezüstösen csillogtak, villogtak a fákon, bokrokon. Hófehér nyugalom ereszkedett a tájra. A világra csend és békesség borult.
40 éves a Város! Ennek a mondatnak hallatán belső bizsergést észlelek énjeimben. De miért is? Eszembe jutnak azok a polgárok, volt vagy jelenlegi település lakók, akik áldozatos munkássága is hozzásegítette szülőhelyünket városunk létéig!
Elöször is óriási köszönet jár a múltban és jelenben dolgozó vezetőknek akik nélkül ez nem valósulhatott volna meg...a Városszületés! Köszönjük szépen! De most nem róluk hanem a névtelen hősökre szeretnék idehaza csendben megemlékezni!
Rájuk, akiknek nevük nem szerepelnek könyvekben, névtáblákon, okleveleken. De léteztek, akartak és tettek hogy a mai napokban Vásárosnamény Városa ünnepelheti negyven éves születésnapját.
Ma 70 éve---1949. február 13-án Barabásban a Rákóczi út 13. szám alatt ,13 órakor--a Kisvégnek nevezett falu végen egy kis házikóban megszülettem. Köszönöm Édesapámnak, aki előtte egy évvel érkezett haza a hadifogság poklából, és köszönöm Édesanyámnak, aki mert vállalni engem a szegénységben.
Jakab Mátét a fődig verték a rekvirálók, de akkor sem adta bé a derekát. Hajolj meg kutya! -ordibálták a tehénólban, ahun az egy szem borjúját tették vivőkötélre,- de az, a szarban térdepelve sem tette.
Azt mondják rossz világ van. Még soha nem éltünk ilyen nehezen. Véletlenül betévedtem a városba, ahová szép emlékek kötöttek, a szocreál hetvenes éviből. Nem ösmerem ki magam.
Tegnap estére és ma reggelre akkora hó esett, hogy csak na. Mit is tehetne ilyenkor egy vadász ember? Lapátol, és pihentetés képen pedig kimegy a határba. Mi is így jártunk Liba Endre barátommal tegnap estére.
,,Régen a tolvajoknak levágták a kezét mondta édesanyám, de még az én időmben is nagyon megbüntették aki lopott...parazsat tettek a tenyerébe.."
Drága Édesapánk, néhai Simon Áron barabási lakos 1947. január 7 -én tért haza a szovjet hadifogságból. Amikor egy ismerős Édesanyánknak üzente, hogy Édesapánk útban van hazafelé, úgy döntött, hogy a kis hízót, akkor fogja levágni, ha 5. éve nem látott férje hazaér. Csak várt és várt, egyre türelmetlenebben, már sem a hízónak, sem neki és 6 éves nővéremnek nem volt mit enni..
Édesapánk balról az első!
